Biblia

¹ Jób pedig folytatá az ő beszédét, monda:

² Él az Isten, a ki az én igazamat elfordította, és a Mindenható, a ki keserűséggel illette az én lelkemet,

³ Hogy mindaddig, a míg az én lelkem én bennem van, és az Istennek lehellete van az én * orromban;

⁴ Az én ajakim nem szólnak álnokságot, és az én nyelvem nem mond csalárdságot!

⁵ Távol legyen tőlem, hogy igazat adjak néktek! A míg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból * magamat ki nem tagadom.

⁶ Igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én szívem.

⁷ Ellenségem lesz olyan, * mint a gonosz, és a ki ellenem támad, mint az álnok.

⁸ Mert micsoda reménysége lehet a képmutatónak, * hogy telhetetlenkedett, ha az Isten mégis elragadja az ő lelkét?

⁹ Meghallja-é kiáltását az Isten, * ha eljő a nyomorúság reá?

¹⁰ Vajjon gyönyörködhetik-é a Mindenhatóban; * segítségül hívhatja-é mindenkor az Istent?

¹¹ Megtanítlak benneteket Isten dolgaira; * a mik a Mindenhatónál vannak, nem titkolom el.

¹² Ímé, ti is mindnyájan látjátok: miért van hát, hogy hiábavalósággal hivalkodtok?!

¹³ Ez a gonosz embernek osztályrésze Istentől, * és a kegyetlenek öröksége a Mindenhatótól, a melyet elvesznek:

¹⁴ Ha megsokasulnak is az ő * fiai, a kardnak sokasulnak meg, és az ő magzatai nem lakhatnak jól kenyérrel sem.

¹⁵ Az ő maradékai dögvész miatt temettetnek el, és az ő * özvegyeik meg sem siratják.

¹⁶ Ha mint a port, úgy halmozná is össze az ezüstöt, és úgy szerezné is össze ruháit, mint a sarat:

¹⁷ Összeszerezheti ugyan, de az igaz ruházza * magára, az ezüstön pedig az ártatlan osztozik.

¹⁸ Házát pók módjára építette föl, és olyanná, mint a csősz-csinálta kunyhó.

¹⁹ Gazdagon fekszik le, * mert nincsen kifosztva; felnyitja szemeit és semmije sincsen.

²⁰ Meglepi őt, * mint az árvíz, a félelem, éjjel ragadja el a zivatar.

²¹ Felkapja őt a keleti szél és elviszi, elragadja őt helyéről.

²² Nyilakat szór reá és nem kiméli; futva kell futnia keze elől.

²³ Csapkodják felette kezeiket, * és kisüvöltik őt az ő lakhelyéből.