Biblia

¹ Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:

² Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!

³ Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;

⁴ A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!

⁵ Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;

⁶ Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla * olajpatakokat ontott;

⁷ Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:

⁸ Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.

⁹ A fejedelmek abbahagyták * a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.

¹⁰ A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz * ragadt.

¹¹ Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett * én felőlem.

¹² Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.

¹³ A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.

¹⁴ Az igazságot * magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.

¹⁵ A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.

¹⁶ A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is * jól meghányám-vetém.

¹⁷ Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.

¹⁸ Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a * homok, megsokasodnak napjaim.

¹⁹ Gyökerem * a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.

²⁰ Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz * kezemben.

²¹ Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.

²² Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.

²³ Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, * mint tavaszi záporra.

²⁴ Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.

²⁵ Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a * hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.